Tanítási filozófiám

Kedves Olvasóm!

Bár a jelenlegi helyzetben méginkább a digitális tanulási formákról kellene írnom, azonban most egy régóta halogatott, de annál inkább átgondolt bejegyzést szeretnék megírni, mégpedig azt, hogy hogyan is néz ki a saját tanítási filozófiám.

Ahhoz, hogy a legelejéről kezdjem, nagyon messzire kéne kalauzolnom most Téged, Olvasóm, így inkább nyitok egy idézettel Gandhitól, ami mindig is központját jelentette annak, hogyan gondolkodom a világról.

"Sois le changement que tu veux voir dans le monde."

avagy,

"Légy te a változás, amit látni akarsz a világban."

Ez az idézet számomra meghatározza azt, amit gondolok a világban, ha lehet így fogalmazni, a feladatomról. Úgy érzem, engem az tesz boldoggá, számomra az a legmegfelelőbb, ha nem csupán magamra, de másokra is odafigyelek, segítek nekik, meghallgatom őket, tanácsokat adok, ha tudok, úgymond kalauzolok. A tanítást ezzel a kalauzolással azonosítanám. Bár mostanában gyakran látom azt, hogy talán mégsem a tanárságban fogom megtalálni ennek a központját, mégis valahogy mindig tudom azt, hogy az emberek segítése, kalauzolása kell hogy a központban álljon, bármilyen tevékenységemről is legyen szó. A tanítás útját is ezért választottam. Megmutatni a gyermekeknek  azt, hogy a jövőjük, a világ, amelyet maguk köré építenek mennyire sokszínű lehet és mennyi mindenre lehetőségük van, ez jelenti a tanításom célját, eköré épül hát fel a filozófiám is.

Fontosnak tartom azt, hogy amit és ahogy tanítok, mindig az adott osztály, az adott diák szükségletei köré épüljön fel, úgygondolom ez a hatékonyság kulcsa. Ez lehet talán egy egyenletben az X, persze kiegészítve a szükségletet már azzal a tudással, ami a diákra jellemző. Az Y, az adott anyagrész sajátosságainak összetétele, pl.: egy verselemzés esetén a különböző költői eszközök, amikre rá kell bukkannia a gyermeknek, de az Y-ban van az is, amely a versről való szabad gondolkodást, a vers által keltett érzések szabad kifejtését jelenti. Ez azonban sohasem egy két ismeretes egyenlet. (Igen, nekem is fura kedves Olvasóm, hogy magyartanárként mindezt egy egyenleten keresztül vezetem le.) Az egyenletben ugyanis mindig, kivétel nélkül meg fog jelenni a környezet adta lehetőségek, a tanár és a diák hangulata stb., és ez mindmind szépen leosztja az egészet. Így kapjuk meg az eredményt a t-t, amely még csupán a kisbetűs tudás, ezt szorozzuk meg GY-vel, vagyis a gyakorlással, amely által felnőhet és nagybetűs TUDÁS válik belőle. Így tehát, ha ez alapján az egyenlet alapján tanuláselméletet kellene választanom, köszönöm, mindet kérném. Kérném mindet, mert aligha hiszem, hogy egynek is eszembe fog jutni a neve, amikor majd tanítok, de az biztos, hogy mindet használni fogom. Leszek egy kicsit kongnitivista, mert úgy gondolom a tanulás kicsit olyan mint egy építkezés, a megfelelő alapok nélkül összedől, leszek egy kicsit konstruktivista, mert szeretném ha minden diákom látná azt, hogy amit tanul, valaha szükséges lehet neki, még akkor is, ha nem közvetlenül az adott vers fogja megváltoztatni az életét. Aztán legutolsósorban leszek egy kicsit behaviorista, mert szerintem a tanultak rögzítésének a legalaposabb módja a végtelen gyakorlás és gyakorlás.  És hogy mi jön ezután? Hát az értékelés.

A mai magyar oktatás a szummatív értékelési rendszer útvesztőjében kalandozik. Hazudnék, ha aztmondanám ezt alapjában véve rossznak tartom, mert nem, nem tartom annak, mert megértem, hogy erre, így, ebben a formában kerül sor. Azonban semmit nem tartok annál fontosabbnak, mint leülni a diákkal vagy nem leülni, csak két mondatban megbeszélni, nem egy számot ráírni a dolgozatára. Szeretném, ha ebben az esetben olyan magyartanár lehetnék, amilyen nekem volt a gimnáziumban. Sorakoztak a dolgozatainkon a "Beszéjük meg!" mondatok, ott, ahol kellett és minden dolgozatnál megbeszéltük mindegyiket. Emellett minden dolgozatom végén a jegy mellett legalább 2-3 mondatban kaptam értékelést, amelyben kiemelésre került az is, hogy mi tetszett, mi nem. Na meg, volt pár "JAJ" is a dolgozatainkon, ami valljuk be elég komikus, tudtuk, hogy ott valami gond van, de közben el is mosolyodtunk rajta. Szeretnék olyan tanár lenni, aki sok időt szán a visszajelzésre, aki elteszi a diák dolgozatát és később odaadja neki, hogy mennyit fejlődött, aki beszélget ahelyett, hogy számokat, "Jó!"-t és "Rossz!"-at mondana. A nyílt beszédet, az őszinteséget ugyanúgy az egyenlet részének tartom, de nem az XY egyenlet részének, amit az előbb bemutattam, hanem a fejlődés nevezetű egyenletének, amelynek a felelősségteljes, őszinte és önmagával tisztában levő fiatal felnőtt az eredménye.

Legutolsóként szeretnék még beszélni arról, hogy jön mindezekhez a technológia. Ami butaság, hát hogyan ne jönne? A technológia a mindennapi élet része, az oktatás, mire én odakerülök, hogy tanítsak, már javában kiabál a digitális világ integrálásáért. Ez köti le a diákokat, ez az amivel nap, mint nap foglalkoznak és amellyel később is fognak. Ha belegondolok mennyit fejlődtünk e téren azóta, amióta én kisdiák voltam, bele se merek gondolni, hogy még mennyit fogunk. Imádom azt, hogy az egyetemen is egyre többet van szó erről és bár a jelenlegi helyzetben nem éppen a legmegfelelőbb okok miatt kényszerültünk a digitális tanuláshoz, végérvényben úgy érzem, hogy ezzel egy jó útra léptünk rá. Hatalmas tapasztalatnak érzem most azt, hogy meg kell küzdenünk a távoktatással, hogy modernizálódnunk kell, még ha rá is kényszerítenek minket. Hiszen könnyen lehet, hogy 20-30 év múlva már ebben a mederben fog terelődni az oktatási rendszer. Ha pedig ez így lesz, akkor nagyon várom és remélem majd nem felejtem el, hogy lehetek egy kicsit kognitivista, miközben a Mentiméterrel felmérem diákjaim előzetes tudását, lehetek majd egy kicsit konstruktivista, miközben megmutatom nekik a Youtubeon feldolgozott verseket és lehetek majd egy kicsit behaviorista, ahogy megmutatom nekik a Quizlet és a Kahoot csodálatos világát. Mert számomra erről szól a tanítás, kihasználni a helyzetet, felhasználni amim van és megmutatni a gyermekeknek, azt, amit a világ rejt. Ez a változás szeretnék lenni Én.